Sem a kritika, sem a történész szakma nem volt ezer százalékig hanyatt vágódva Ridley Scott Napóleon filmjétől, amely 2 óra 38 perces játékidejével fenék-ügyileg is kihívás a nézőnek. Erénye, hogy ez a kihívás különösebb szenvedés nélkül megugorható: ebből is látszik, hogy a Napóleon semmiképpen sem bűn rossz film. Már ha nem történelmi drámára számítunk, ha nem várunk tőle többet, mint ami: egy évtizedeken átívelő tabló. Annak viszont monumentális.
Az első jelenetben a forradalmi terror korszakába kapcsolódunk be, rögtön Mária Antónia (Marie Antoinette) királyné lefejezésével szembesülünk – kissé hatásvadász dolog ez az első percekben, de filmszakmailag ügyes, hiszen a néző figyelmét megragadja (ahogy az is, hogy a bevezető Franciaország utolsó királynéjának nevezi Mária Antóniát, pedig az nem ő volt, hanem Mária Amália 1830 és 1848 között). Nem a guillotine-os kezdés az egyetlen hatásvadász dolog a filmben – az egyiptomi jelenetek, a piramisok ágyúzása vagy a szarkofágok kinyittatása hasonló funkcióval bír, mondanom sem kell, a szakemberek nem voltak tőle boldogok (Ridley Scott a történelmi pontatlanságokat számon kérő történészeket amúgy kussolásra hívta fel).
A terror korszakától követjük tehát Napóleon pályáját, s nemcsak a pályáját, hanem a Jozefinához fűződő kapcsolatát is. Mindkét vonalon egy bukás történetét látjuk – mást nem láthatunk. Sorjáznak az események, néha összedobva épülnek csak egymásra – nem kétséges, hogy nehéz életpályával foglalkozó filmet csinálni, mert hát a drámai csavarok nem ott lesznek, ahova az alkotó a fikciója révén magától tenné.
Mindent nem is tudunk meg, sok a hiányosság: Egyiptomból és a konzulátustól viszonylag gyorsan eljutunk az 1804-es koronázásig, de hogy az speciel politikailag hogy lett legitimálva, nem derül ki. Kimaradnak olyan fontos dolgok, mint mondjuk Napóleon belső reformeri munkássága (a konkordátum, a polgári törvénykönyv, vagyis a Code Civil és hasonlók), és azt sem feltétlenül értjük meg, hogy Napóleon hogy jut el Oroszországig, hogy miért nem tud megállni, hogy mi építi fel ellene az európai szövetséget, hogy Waterloonál mire vár… ha történelmi filmet látnánk, és nem tablót, akkor ezeket a kérdéseket kellene csócsálnia a mozinak, megkockáztatom, egyesével. Ez viszont nem ilyen egyesével csócsálós dráma, nem a – számomra persze izgalmas – politikai kavarásokat mondja el. Még egyszer, ez egy tabló, amely látványos jelenetekből, nagy csatákból, a magán-vonalon meg jórészt szexből áll össze.
Egyébként Ridley Scott maga állítja, hogy nem életrajzi és nem történelmi filmet akart csinálni – szó mi szó, nem is csinált. Ha van a moziban drámaiság, akkor azt a magánéleti téma adja. Itt Napóleon hódít, az elején… de messze nem akkorát, mint katonaként. Kiszolgáltatott Jozefinának, sokat sírdogál, szinte kiskutyaként megy utána, a film kulcsmondata, hogy „nélküle semmi” (Joaquin Phoenix a hódítót és a kiskutya Napóleont is ügyesen adja vissza, bár nem mindenki ért ez ezzel egyet).
Nem mondom, hogy bármilyen katarzis-élmény ért a moziban, de nem is az a film volt ez, amiről ki akartam jönni. Azonban lelkesedni sem tudok, beszédes, hogy a Napóleon filmet legott elfelejtettem, amint a moziból kifelé megláttam, hogy december elején már nézhető lesz a Golda című film Helen Mirrennel. Amely azt ígéri, hogy ahogy egy történelmi drámának kell, a Jom Kippuri háború 19 napját viszi vászonra.
(Ridley Scott: Napóleon. 158 perc)
(Kiemelt kép: Youtube képkivágás a trailerből)
