Tényleg elkészült az a frankofón centrum (Cité internationale de langue française), melyet Emmanuel Macorn az első kampánya környékén ígért. A komplexum avatására természetesen elutazott a köztársasági elnök, és beszédet is mondott. A beszédben a francia helyesírásról, pontosabban a mostanában sok vitát kiváltó inkluzív írás gyakorlatáról is volt mondanivalója.
Az elnök a beszédében sok mindenről, így a francia nyelv szerepéről is beszélt, de a legnagyobb figyelmet a francia helyesírásról tett csípős megjegyzése váltotta ki. Macron ugyanis kikelt az úgynevezett inkluzív írásmód ellen, amely a gyakorlatban a hímnem semlegesnemként használata ellen lép fel: „Ebben a nyelvben a hímnemű a semleges. Nem kell pontokat tenni a szavak közepébe, kötőjeleket vagy egyéb dolgokat, hogy olvashatóvá tegyük” – mondta.
Egy alapvető nyelvtani szabály szerint ugyanis ha az említettek vegyesen férfiak és nők (akkor is, ha egy közülük a férfi és mondjuk ezer fő a nő), a hímnem használata szükséges a semleges megnevezéshez: chers lecteurs (kedves olvasók). Az inkluzív írás diszkriminatívnak (nőellenesnek) tekinti ezt a szabályt, és igyekszik minden lehetséges kombinációt figyelembe venni, például olyan kutatásokra alapozva, amelyek a semlegesnem által életre hívott férfi-preferenciát vizsgálták. A „kedves olvasók” inkluzív írással tehát így néz ki: cher.e.s lecteur.rice.s.
Az inkluzív írás praktikus kritikája természetesen az, hogy erőltetett és nehezen olvasható. A Francia Akadémia is a bonyolultsággal, az érthetetlenséggel és a szétesettséggel érvelt, amikor „halálos veszélynek” minősítette a francia nyelvre.
Bármelyik valamirevaló nyelvész tudja, hogy a nyelv elég önjáró. Tartósan jellemzően az ragad meg, amit tömegek használnak, márpedig a nyelvhasználat az egyszerűség felé halad: gondoljunk arra, hogy a magyarban – szóban mindenképp – hogy csúszik össze gyakran még a művelt használónál is a -ba/-be és a -ban/-ben! Ha a kontextusból kitalálható és detektálható az értelem, a nyelvhasználat egyszerűsít. Nehéz elképzelni tehát, hogy a tömeges használat a franciában az inkluzív írás felé menjen csak úgy, magától, mert az antidiszkriminációs újítások sok kérdést vetnek fel (például a semleges névmásként mesterségesen megalkotott „iel” és változatai után felmerül a mondatrészek további egyeztetésének, vagyis a nyelvi koherenciának a problémája, ami ugye már egyetlen kis mondat esetében is rögtön hatalmas intellektuális energiabefektetést igényel a nyelvhasználótól).
Az az igazság, hogy ez nem elsősorban nyelvtani, hanem politikai és ideológiai kérdés (az ugyanis simán elképzelhető, hogy egyes nyelvhasználók értékválasztásként tudatosan ellenálljanak az egyszerűsödésnek). Ez persze nem jelenti azt, hogy ez csak aktivisták és politikusok dolga, s a politikai vitákban, például, hogy a helyesírás mennyire társadalmi és osztálykérdés, nem vesznek részt nyelvészek is (példa itt és itt).
Nem véletlen, hogy az inkluzív írás egy bal/jobb, vagy progresszív/konzervatív politikai térben elég jól értelmezhető (lefordítva: minél baloldalibb valaki, annál nagyobb eséllyel fogja használni az inkluzív írás valamelyik változatát, vagy lesz megengedőbb helyesírási ügyekben). Ezt könnyen ellenőrizhetjük is majd, amikor megérkezik a Szenátusból a Nemzetgyűlésbe az a napokban megszavazott törvényjavaslat, amely az állami nyelvhasználatban és az oktatásban kifejezetten tiltani akarná az inkluzív írást (a Szenátusban a zöldek és a szocialisták szavaztak masszívan nemmel).
