Újabb filmélménnyel jelentkezek. Ezúttal az Elle című filmről van szó, mely a France-hoz vagy a Feketedobozhoz hasonlóan ugyancsak egy streaming-szolgáltatónál nézhető Magyarországon, és a holland Paul Verhoeven (Elemi ösztön) munkája. Ritka zavaró egy történet, ennek ellenére muszáj végignézni, és a főszereplő Isebelle Huppert nemhogy nagyszerű, hanem zseniális alakítást nyújt benne. Muszáj lesz spoilereznem, szóval csak akkor olvasd el a posztot, ha nem zavar, hogy megtudod a film lényegét is.
Mutatom a rövid összefoglalót, szokás szerint a Port.hu-ról:
„Michèle elvált, középkorú asszony, aki magánéletének sikertelenségét a munkájában éli ki. Az élete megváltozik, amikor megtámadják és megerőszakolják az otthonában. Michèle ahelyett, hogy a rendőrséghez fordulna, magánnyomozásba kezd.„
És mutatom a trailert is:
A Huppert által alakított főhős nem véletlenül nem fordul a rendőrséghez, apja életfogytig tartó büntetését tölti, s mivel ő maga is egyfajta áldozata volt apja tettének, hite megingott a törvény őreiben. Inkább átlép a dolgon: kivizsgáltatja magát, vesz önvédelmi fegyvert, lecserélteti a zárakat (nem mintha ez az elkövetőnek a későbbiekben gondot okozna), elmondja a barátainak, s többek között a saját jól menő vállalatánál valóban tesz lépéseket, hogy kiderítse, ki a tettes. Eddig érthető a dolog.
A kevésbé érthető, illetve meglepőbb az, hogy amikor a magánnyomozása sikeres, és rájön, hogy ki erőszakolta meg, történetesen az a nős szomszéd férfi, akivel egy párhuzamos szálon igyekezett kikezdeni… nos, akkor sem tesz semmit. Beül vele egy kocsiba, átmegy hozzá, lemegy vele a pincébe, ahol az illető persze újra megtámadja… vagyis belemegy a „játékba”. (Nem véletlenül az idézőjel: számomra kérdőjeles, hogy egy nettó betöréssel súlyosbított nemi erőszak – ami egy komoly bűncselekmény – átmehet-e bármikor is konszenzuális szexuális játékba – ami meg két ember magánügye, feltéve, hogy egyenlő viszonyban vannak, ami egy támadó-áldozat helyzetről nem mondható el.) Valószínűleg egy pszichológus kellene az értelmezéshez, hogy mi történik Michèle lelkében, amikor kiderül, ki az erőszaktevő, és mi okozza, hogy akkor sem lép. El tudom képzelni, hogy a Stockholm-szindróma egyfajta esetével állunk szemben, de részletes kifejtésre és pszichológiai elemzésre inkább tényleg nem vállalkozom.
Szóval maga történet elég zavaró, erőszakos, sötét, és nem is adja meg nekünk azt a kényelmet, hogy didaktikusan bökjünk jóra és rosszra, arra, akivel tudunk azonosulni, és arra, akivel nem. A film vége adhat némi megnyugvást azoknak, akik azt várják, hogy a rosszak bűnhődjenek – de a zavaró érzés akkor is megmarad. Az egész feszélyezi az embert. A főhős amúgy tulajdonképpen megkapja a szimpátiát, a baráti köre megérti, s egy egész cég vadássza, hogy ki köröztet gusztustalan videókat róla, de feljelentés hiányában nem indul be a verkli. Azért zavaró ez, mert Michèle sehogy sem a szokásos mintát hozza: nem bujkál szégyenében, igenis ki meri mondani, hogy mi történt vele, hogy áldozattá vált, szóval nem elfojtja a dolgot, nem fordul depresszióba – csak egyszerűen nem lép igazán nagyot, azon kívül hogy zárat cseréltet. Aztán „bratyizik” a tettessel.
Persze nézőként az ember azt várja, hogy a dolgok kerüljenek a helyükre, és valószínűleg azért jó ez a film, mert a dolgok nem kerülnek igazán a helyükre (sőt, a szomszéd-feleség beszélgetése a főhőssel jelzi, hogy mennyire nem). Végig ott marad a feszültség, a figyelem, hogy ez most komoly? Ilyen van? És ez nem A szürke ötven árnyalata, ahol amúgy dettó el lehet beszélgetni, hogy ki kire mit kényszerít, ki mit akar, mit nem akar – itt nincs még nagyítóval kereshető, minimális vita-mozgástér sem, itt a pasas konkrétan betör és támad. Aztán az áldozata leáll vele… Ebben az értelemben nem egy politikailag korrekt üzenetet közvetítő filmmel állunk szemben, ez biztos. És ha már a politikai kontextus szóba kerül: amikor az Elle-t jelölték, akkor az az a bizonyos César volt, amelyet az erőszakkal vádolt Roman Polanski elnökölt, jó nagy botrányt kiváltva.
Ezeket a sorokat olvasva azt gondolhatod, hogy ez egy rettenetes film, amire nem érdemes időt pazarolni, de az a helyzet, hogy ez egy nagyon jó film. Isabelle Huppert olyan fantasztikusan alakítja a szerepét, hogy az lenyűgöző (ő valószínűleg nálam jobban érti a pszichológiáját annak, ami történik Michéle fejében, és sokat dolgozott azon, hogy jól el is tudja játszani). Szép a képi világ, jó a zene (sok klasszikus), és bár a nagy kérdés (mi történik itt?) nyitva marad, s a dolgok nem kerülnek a helyükre, a történet a végére azért lekerekedik.
Kíváncsi voltam, hogy a kritika általában hogy viszonyult ehhez a filmhez. Nos, a kritikusok szerették, lehet, hogy pont azért, mert ennyire zavaró. Egy magyar nyelvű – szintén pozitív – kritikából pedig azt tudtam meg, hogy „hogy David Birke forgatókönyvét (…) átültették franciára, mert Hollywoodban egy színésznő sem vállalta, hogy eljátssza Michéle szerepét„. Azt tudom mondani, hogy nagyon jól tették, hogy átültették, a holland rendező, Paul Verhoeven (Elemi ösztön) rendes francia filmet csinált, Huppert-rel meg pazarul járt. Ugyanebből a magyar szövegből kapunk egy jó kis pszichológiai elemzést is, a Stockholm-szindróma mellé kifejezetten megfontolásra javaslom: „Huppert karizmája nélkül csak egy szociopatát látnánk magunk előtt, akit megvert ugyan az élet, de a traumáit ugyancsak bőkezűen veri le másokon„. Hát, így is mondhatjuk, valóban! Nem lövök viszont le minden poént, hogy kin és miket ver le, azt meghagyom a kedvet kapóknak. Egy másik magyar nyelvű szöveg végül pedig megnyugtatott, a főhős fejébe nem azért nem látok bele, mert teljesen fogalmatlan vagyok, hanem mert az a cél, hogy ne lássak bele, és találgassak: „Verhoeven ravaszul lebegteti és nem fejti ki a hősnő belső és külső motivációit, ehelyett a különféle kapcsolatait kezdi feltérképezni„.
Úgyhogy találgatok.
(Kiemelt kép: Youtube – a trailerből)
