Ádám Péter (1946) irodalmár, műfordító, egyetemi oktató, egyben a francai gondolkodásmód és kultúra egyik legjelentősebb kortárs hazai tolmácsa. Jól ért a francia politikához is, hiszen az ő tollból származik a máig hiánypótló Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei című kötet. Most azonban irodalomról beszélgettünk, méghozzá Marcel Proust-ról – Ádám Péter nemrég irodalmi zseblexikont publikált a francia óriásról, akitől sokan megijednek. Pedig.
Hogyan közelítsen Proust életművéhez, akit elbizonytalanítanak az írói nagyságával, bonyolultságával vagy „nehezen olvashatóságával” kapcsolatos vélemények?
Jogos a kérdés. Az új Proust-fordításról egyszer már megírtam a véleményemet, ezt itt nem szeretném elismételni. A hazai könyvpiac kicsi, nincs lehetőség a fordítások versenyeztetésére, pedig – ha mást nem – a Swann szerelme című részt lehetne más fordításban is megjelentetni. Ez utóbbi – ami az első kötet második „darabja” – egyébként a Gyergyai-féle hangszerelésben is olvasható, én ezt ajánlanám a „kezdőknek”, annál is inkább, mivel ez a harmadik személyben elmesélt történet minden probléma nélkül kiemelhető a regényfolyamból. Egyébként ez a nagyregénynek is a legismertebb, legnépszerűbb, hogy úgy mondjam, legkönnyebben emészthető része, amit Franciaországban külön kötetben is közreadnak. A Swann szerelme úgy is felfogható, mint a nagyregény „sűrített kivonata”, és már ebben a részben is jelen van az az érzés, ami az egész regényt áthatja, és ami nem más, mint a szerelmi féltékenység.
Ha megengedi, muszáj a fordításra vonatkozó megjegyzésén mégis időznünk egy kicsit. A Proust „nehézsége” által megfélemlített olvasók, egyetemisták az ismerkedés során talán akkor is kézbe veszik a fordítást, akár segédanyagként is, ha beszélnek franciául. Mire készüljenek, mire figyeljenek?
Legelőször is az okozhat nehézséget az olvasónak, ahogy Proust az időt kezeli. A prousti időfogalom ugyanis nem azonos a mindennapi időélményünkkel, itt nem a kronológiát aggályosan tiszteletben tartó lineáris időről van szó, hanem az emlékezet által átformált meg-megszakadó időről. Ezzel függ össze az is, hogy a szereplőknek – kevés kivétellel – több „arcuk” is van. Hogy csak a legismertebb példát említsem, a Swann szerelme című kötet Odette-re betegesen féltékeny Swannjának vajmi kevés köze van ahhoz a Swannhoz, aki Odette-et később feleségül veszi. Ennél is nagyobb nehézség a rendkívül bonyolult, többfelé indázó prousti mondat. Leginkább ez szokta elijeszteni az olvasót, pedig a hosszú mondat – hogy úgy mondjam – Proust „névjegye”, „irodalmi identitása”. Proust ugyanis sokszor egyetlen mondatban akarja bemutatni egyazon valóság különböző aspektusait. Kétségtelenül zsúfoltak ezek a mondatok, de nagyon is megvan a maguk logikája, feszültsége, lendülete, dinamikája. És bármennyire is bonyolultak, nem távolodnak el az élőbeszéd struktúrájától.
A prousti „hosszú” mondat erősen hatott a francia író első magyar fordítójára, Gyergyai Albertre; az ő „zsolozsmázó” stílusa – a kifejezés egykori tanáromtól, Győry Jánostól való – nagyon sokat köszönhet Proustnak. Üssük fel bárhol az Anyám meg a falum című visszaemlékezés-kötetét (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972), minden oldalon találunk prousti ihletésű mondatokat. Egy példa: „Így amikor bátyám, orvosi javaslatra, a reggeli kávéjához nemcsak vajat, hanem mézet is kért, anyánk ezt igen határozottan »túlzásnak« minősítette: vagy az egyik, vagy a másik, mondta, micsoda pesti pazarlás mind a kettő – mikor még a vaj magában is olyan ritkaság volt a háznál, készen csak nagy ritkán vette anyánk, úgy, ahogy nálunk a piacon árulták, kerekre, laposra simítva, két széles tormalevél között – »kiadósabbnak« tartotta, ha tejfelből köpült vagy köpültetett odahaza, s ilyenkor a vajon kívül még írót is ihattunk ráadásként” (130. o.) Nagyjából ilyen lehet egy franciának a prousti mondat…
Talán sok olvasó úgy van vele, hogy „bármilyen nehéz a prousti mondat, mégiscsak illik elolvasni”. De Proust tulajdonképpen miért része a kánonnak? Mit adott a regénynek, mint műfajnak?
Már nem emlékszem, hogy hol olvastam, és arra se, hogy kitől: Proust ugyanolyan fordulat a regényirodalomban, mint amilyen Einstein volt a fizikában. Itt nyilván arról van szó, hogy Proust szakított a mindentudó narrátor fikciójával; a prousti narrátor ugyanis nem kívülről, hanem belülről látja és tapasztalja meg az általa ábrázolt világot, más szóval maga is része ennek a regényvilágnak. Ez az újítás, hogy én is hasonlattal éljek, arra a fordulatra emlékeztet, amikor a filmművészetben a rögzített kamerát felváltja a vállra helyezett (és a szereplőkkel együtt mozgó) kamera. A prousti szereplők is folyton változnak, ahogy már mondtam, mindig új – és nemritkán meglepő – oldalról ismerjük meg a személyiségüket. A hagyományos regényben is van jellemfejlődés, de a szereplők mintha egy előttük lefektetett sínen haladnának a végzetük felé. Proustnál viszont csupa kiismerhetetlen karakterről van szó. Itt van Robert de Saint-Loup; őt először pozitív figurának véli az olvasó, hogy aztán egyre furcsább dolgok derüljenek ki róla. Az már csak hab a tortán, hogy az általa látogatott bordélyban még a hadi keresztjét is elveszíti. Vagy itt van Cottard doktor, őt a regényben mindenki nagy diagnosztának, kiváló orvosnak tartja, közben kiderül, hogy – egészen más nézőpontból – mekkora idióta…
A felfedezésben, a navigációban a tavaly megjelent irodalmi zseblexikon is segíti az olvasókat. Ezt Ön írta. Hogy merült fel az ötlet, milyen koncepció mentén született az útmutató?
2022 őszén volt egy javaslatom az 1749 főszerkesztőjének, Lanczkor Gábornak: Proust-év lévén (az író 1922 szeptemberében hunyt el), mi volna, ha írnék négy folytatásban egy mini Proust-kislexikont az oldalra. Ezt eleve nagyon szubjektívnak és egy kicsit ironikusnak szántam: az a jó ebben a világirodalmi honlapban, hogy lehet új „műfajokkal” is kísérletezni. Ez aztán meg is jelent a honlapon. Nem sokkal ezután felhívott Bán Zoltán András – ő, mint kiderült, pont ilyen kislexikon-sorozatot ajánlott a Scolar kiadónak, és a kiadó nem sokkal ezután meg is bízott a Proust-kislexikon megírásával (ezzel egyidejűleg Nádasdy Ádám is megbízást kapott egy Dante-kislexikonra).
A kiadó megszabta a terjedelmet, a többit rábízta a két szerzőre. Nekem már volt hasonló munkám, amikor a kétezres évek elején Bart István, a Corvina-kiadó akkori igazgatója felkért egy francia kulturális szótár megírására. Szóval volt már gyakorlatom a lexikon-cikkek írását illetően. Tudtam, hogyan kell egy lexikont felépíteni. Arra törekedtem, hogy minden szócikk egyszerre legyen lekerekített mini-esszé, és az általam elképzelt összkép mozaikdarabja, és hogy mindegyikből több irányban is tovább lehessen menni.
Azt rögtön elhatároztam, hogy nem „tudományos” kislexikont akarok írni, hanem komolytalant, frivolt, játékosat. Ezt a kötet két kritikusa, Magyar Miklós és Karafiáth Judit félre is értette (az első a Vigíliába írt a kötetről lesújtó kritikát, a második az 1749 honlapra). A két kritikus irodalomtörténeti szempontok szerint olvasta a fejemre a kötet hiányosságait, holott a kötettel épp ezeket az irodalomtörténeti szempontokat szerettem volna nagy ívben elkerülni. Emellett olyan érzésem van, mintha Magyar Miklós és Karafiáth Judit nem vette volna észre az egész könyvet belengő iróniát. Márton László viszont elismerően beszélt a kötetről az ÉS-ben közölt írásában. A könyvet egyébként nemcsak információ-forrásnak, olvasmánynak is szántam. Lehet olvasni a kislexikont lineárisan, kezdve az elején, de lehet úgy is, hogy az olvasó felüti valahol, aztán követi az őt érdeklő utalásokat.
A felgyorsult, figyelemhiányos világban mekkora jövője van az olyan gigászi alkotásoknak és életműveknek, mint Prousté?
Proustot csak kevesen olvassák úgy, hogy elkezdik az elején, és módszeresen haladnak az utolsó kötetig. Még a legelvakultabb Proust-rajongók is bevallják, hogy sokszor átugranak, főleg az utolsó kötetekben, tíz-húsz oldalt. Persze, vannak részek, amiket érdemes többször is elolvasni, de ami a mű egészét illeti, barangolni is érdemes benne, mint egy átláthatatlan, zegzugos, hatalmas erdőben. Az ember ismeri a fontosabb utakat, a nagyobb tisztásokat, de emellett minden kirándulásnál újabb és újabb helyeket fedez fel. De ha valakinek nincs ideje, ma már nemcsak a nagyregényből forgatott filmeket nézheti meg (ezek közül Volker Schlöndorff 1984-es Un amour de Swannját és Raoul Ruiz 1999-es Le Temps retoruvé című munkáját ajánlom), emellett ma már (persze, csak ha tud franciául) Az eltűnt időt feldolgozó igényes képregények is rendelkezésére állnak…
