Milyen érdekes az a regény, amelynek nincs cselekménye, nincs igazi dramaturgiája – vagy ha van, akkor az az élet, a történelem. Mint a Nobel-díjas Annie Ernaux írja az Évek című regényében: „Családi elbeszélés és társadalmi elbeszélés egy és ugyanaz”.
Az Évek című műben Annie Ernaux személyes emlékeit, s a velük párhuzamosan futó Franciaország történetét mondja el, értelemszerűen szubjektív, mégis távolságtartó módon (a radikális baloldali értelmiségi szemével). Képekre hagyatkozik. Néha úgy éreztem, a regény címe lehetne „Képek”. A képek felvillantják a múlt pillanatait, érzelmeket is tárolunk mellettük – Annie Ernaux is ezt teszi, így kelti életre a XX. század Franciaországát a felszabadulástól Nicolas Sarkozy felemelkedéséig. Generációs élmények és traumák elevenednek meg a szemünk előtt, szociográfiai részletességgel ismerjük meg a vidék Franciaországának az életmódját, értjük meg az osztálykülönbségeket. Mint Ernaux írja:
„Könyve tehát csak úgy ölthet formát, ha alámerül emlékezete képeibe, hogy a korszak jellegzetes jegyeit részletesen felsorolva több-kevesebb bizonyossággal egy-egy adott évben helyezze el őket – fokozatosan összekapcsolja őket más képekkel, arra törekedve, hogy felidézze az egykor elhangzottakat; az emberek szavait, az eseményekhez, tárgyakhoz fűzött kommentárokat kiszemelgesse a lebegő beszédek tömkelegéből, a közvélemény morajából, amely szüntelenül fülünkbe súgja, mik vagyunk, és minek kell lennünk, mit kell gondolnunk, hinnünk, mitől kell félnünk, és miben reménykednünk.”
Annie Ernaux: Évek
A felszabadulás, a közegészségügyi helyzet, De Gaulle, a szexuális forradalom, a fogyasztói kultúra, az AIDS, Mitterrand, Sarkozy… Sorjáznak az események, a hivatkozások, a képek – és az évek. A látszólagos szárazság és távolságtartás miatt lehet, hogy az olvasónak kicsit bele kell rázódnia az olvasásba, de ha ez megtörtént, akkor nagyon jól, gördülékenyen olvasható a szöveg.
Ebben nyilván nagy a fordító érdeme. Lőrinszky Ildikó anno tanított az egyetemen, valamilyen nyelvgyakorlatot tartott, és azon tanáraim közé tartozott, akiknél nagyon keményen kellett dolgozni a kettesért is. Tanárként pont annyira igényes volt, mint amennyire ez a szöveg az – nem is bánom, hogy magyarul olvastam, mert igazi öröm volt. A szerkesztővel láthatóan sokat dolgoztak azon is, hogy ahol szükséges, lábjegyzeteljék a szöveget, így az elképesztő mennyiségű kulturális és történelmi utalás kicsit kezelhetőbbé vált. Még viszonylag tájékozott, franciául beszélő olvasóként is jól jött a bőséges, és még így sem kimerítő jegyzetapparátus.
Az biztos, hogy az embernek sok kérdése támadhat Annie Ernaux sorait olvasva, no meg kedve, hogy utánanézzen ennek-annak. Én is így voltam. Az Évek tanított.
A kötetet egyébként azért olvastam el, mert a XX. Századi Intézet meghívott a Szöveg című podcastjába, hogy a kötetben megjelenő világról beszélgessünk. Nagyon érdekes, Franciaország történetére – mondjuk – 1945-1995 között ránéző beszélgetés kerekedett belőle. A podcastban természetesen idézeteket is hallhattok a kötetből.
(Kiemelt kép: Annie Ernaux 2022-ben. Készítette: Frankie Fouganthin. Licensz: Creative Commons Attribution-Share Alike 4.0 International license)
.jpg){kind=link}