A héten Voltaire Candide című kisregényét olvastuk újra a Francia olvasókör című kurzuson a Milton Friedman Egyetemen. Én húsz év után nyúltam ismét ehhez a műhöz, és bizony sokkszerűen hatott.
A Candide megértése háttértudást és élettapasztalatot igényel(ne)?
A kötet – amely egyszerre könnyű és nehéz olvasmány – letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból (a franciául olvasók pedig itt találják az eredeti szöveget). Az elérhetőség és a rövidség – alig több, mint 140 oldal – teszi a Candide-ot könnyűvé. Nehézzé pedig az, hogy hatalmas háttértudást feltételez. Voltaire ugyan egy tételmondatot jár körül, de nem árt, ha az ember a 18. század összes filozófiai irányzatáról hallott már, legalább utalás szintjén. Anabaptisták, janzenizmus és a többi: biztos, hogy az egyetemen hallottam róluk először, pedig fegyelmezett, tanulós gyerek voltam. Szóval akármilyen rövidke szövegről is beszélünk, azt nem merem leírni, hogy egy estés.
A cikket olvasó középiskolásoknak: nem, a hiba nem benned van. Sem az élettapasztalatod, sem a háttértudásod nincs meg ennek a kötetnek a teljes értelmezéséhez. Nekem sem volt anno meg. Ez normális! A Candide-ot azért olvassuk a középiskolában, mert a francia felvilágosodás egyik legfontosabb írásos emléke, de csodagyerek, aki érti és részleteiben átlátja. Ezért sokkolt engem is az újraolvasás.
Az olvasókörben szép vita kerekedett abból, hogy kell-e egyáltalán élettapasztalat egy irodalmi mű értelmezéséhez. Az egyik kedves hozzászóló – egy nyugdíjas irodalomtanár – megjegyezte, hogy az általam hiányolt élettapasztalat mindig egy perccel azután keletkezik, hogy arra a tapasztalatra szükség lenne. Aztán felvetettem, hogy maga az irodalom is lehet élettapasztalat forrása, hiszen olyan helyzetekkel találkozhatunk a könyvek által, amelyekkel az életben (még) nem. Ezt azt hiszem, nem oldottuk meg a beszélgetés során, de a felvetést itt hagyom gondolkodni valónak.
Hogy lehetne közelebb hozni a könyveket a gyerekekhez?
Az elmúlt hetekben, amennyire időm engedte, érdeklődéssel követtem az Aranyember / Tóth Krisztina-vitát. Nem az átpolitizálása miatt, hanem mert a kötelező olvasmányok, az olvasás megszerettetésének kérdése régóta foglalkoztat. Látom-érzem ugyanis a hallgatóimon, hogy meglepően kevés betűt fogyasztanak. A Candide olvasása közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon ezen a könyvön keresztül hogy lehet megszerettetni az olvasást. Hatalmas filozófiai háttértudást igényel az értelmezése, és a magyart tantervben nincs filozófia tantárgy (a franciáknál ennek megvan még a hagyománya). A félmondatokban is olyan referenciák vannak, amelyek – a helyes értelmezéshez – tanári magyarázatot igényelnek. Például a zsidó pénzemberek időről időre feltűnése biztosan ilyen referencia. Elnagyolt, eszméket megjelenítő karakterek dominálják a szöveget, amelyekkel emiatt nehéz is azonosulni. Ráadásul a szereplők a kötet nagy részében „lúzerek”. Ki akarna azonosulni velük? Olyan dolgok történnek velük, amelyek egy mai gyerekkel, Európában legalábbis, szerencsére ritkán. És a mai gyerek biztos nem is vágyik ilyen élményekre, „kalandokra”.
Az olvasókörben a vita azt boncolgatta, hogy mi értelme van annak, hogy ez a szöveg kötelező olvasmány, ha ennyire nehéz megragadni. Eljutottunk odáig, hogy a kötelező olvasmányok létének, az irodalomtanításnak kettős célt kellene szolgálnia. Egyrészt olvasóvá nevelni, megszerettetni az olvasást, és emellett átadni a nemzeti, európai kultúrára vonatkozó valamiféle tudást. Utóbbi indokolja, hogy ez a szöveg kötelező legyen. Úgy jöttem el a vitáról, hogy mindazonáltal tényleg jó lenne az olvasás megszerettetését erősíteni. Ha a gyerek olvasó lesz, akkor talán később magától nyúl azokhoz a kötelezőkhöz, amelyeket ilyen-olyan okból a középiskolában nem olvasott el, de legalább értesült róla, hogy el kellett volna. Ha a gyerekek olvasnak, az a nemzeti-európai kultúra fenntartásának is eszköze, szóval azt hiszem, nincs itt nagy ellentmondás. Inkább a pedagógiai kihívás a jelentős. Ezt is itt hagyom felvetésként, mert mondanom sem kell, ezt a dilemmát sem oldottuk meg.
És akkor néhány szó magáról a Candide-ról
Álljon itt néhány dolog, amit fontosnak, rögzítendőnek gondolok a Candide kapcsán. Először is egy tézisregénnyel állunk szemben, mely Leibnitz alábbi tételét (lex optimi) igyekszik cáfolni a cselekmény által: „Az adott világ a lehetséges világok legjobbika, máskülönben nem lett volna észszerű Istennek, hogy egyáltalán teremtse„. A szatirikus, filozofikus szöveg igyekszik a hatalmasokat, az urakat, az egyházat kinevetni, attitűdje inkább realista, mintsem idealista. A szöveg azt is üzeni, jobb a kétkedés, jobb nem mindent elhinni, sem másoknak, sem a tanárunknak (bár néha meglepődünk, mert ha nem is minden jó, nem is minden rossz: Cacambo csak visszajön Európába Kunigundával, pedig a pesszimizmus elve azt sugallná, hogy dehogy teszi…).
A szereplők a kontrollt keresik a világban, ahol az emberek nem jók, ahol az események nem a lehető legjobb módon vannak elrendezve, ahol az élet tele van igazságtalansággal (az ember, a ma embere is, szereti azt hinni, hogy az élet igazságos, és mindenki azt kapja, ami jár neki, de ez nincs így, más törvények irányítják a dolgokat).
A konklúzió azonban lehetővé teszi a szereplőknek, hogy fejlődjenek, s megértsék, hogy valamiféle kontrollt – ha nem is teljeset – mégiscsak gyakorolhatnak az életük felett. A szöveg végén egy török aggastyán (idős, bölcs ember!) szájába adja Voltaire az ő megoldását:
„a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget”
Itt hangzik el a regény kultusz-tétele is:
„Il faut cultiver notre jardin” vagyis „művelni kell kertünket”
A hozzászólok pedzegették, hogy mit jelent számukra a kert: az alkotást, a visszavonulást, egyfajta paradicsom-metaforát (érdekes, hogy a mesebeli Eldorádó kapcsán az a szó hangzott el egy hozzászóló szájából, hogy az maga az unalom). Én azt vetettem fel, hogy a kert nemcsak külső munkát jelenthet, hanem belső, magunkon végzett munkát is. Ugyanis Candide a regény egészében Kunigundához köti a boldogságát. De a végén már nem, vagyis elfordul a külső személy által biztosított boldogságtól. Itt kicsit elmerültünk a „mi van a franciában, hogy hangzik a fordítás” kérdésben. Én továbbra is azt hiszem, belefér ez az individualista, belső értelmezés (ha pedig nem, itt a vita lehetősége, kommentelj alább!).
Források
Az olvasónaplómat – mivel régen volt a középiskola és az egyetem – magam is források felhasználásával készítettem, megtalálod őket itt, itt és itt. Ha középiskolás vagy, ezekből bátran készülhetsz. Mind a műről, mind a szerzőről találsz háttér-információkat bennük.
(A kiemelt kép forrása a pixabay.com.)
Kéred az újdonságokat?
Ne maradj le a www.franciacsok.hu cikkeiről, kérd a levelesládádba a legújabbakat!
